Dr. Gyarmati Béla nagyszerű tanulmánya a faanyagvédelemről és a környzetvédelemről
FAANYAGVÉDELEM – KÖRNYEZETVÉDELEM
Dr. Gyarmati Béla
1. Bevezetés
A faanyagvédelem részben közvetett környezetvédelem, mert a fatermékek minőségének megóvásával, használati időtartamuk meghosszabbításával csökkenti a fafelhasználást, elősegíti erdeink kímélését; részben a kémiai védelem egyes anyagai veszélyt is jelenthetnek, ha mérgezők, ha szennyezők, ha korróziót okoznak, mert nem szakszerűen alkalmazzák őket.
A környezetbarát faanyagnak esetleg a környezetre veszélyes hulladékot eredményező védőszerrel való társítása – helyesen megtervezve és jól elvégezve – nem okozhat kárt, mert a fatermékben lévő anyag nem kerülhet a környezetbe, alig érintkezhet emberrel, hasznos állattal, növénnyel. A faanyagvédőszerek felhasználása során azonban a folyamatból kikerülő veszélyes hulladék, vagy a védett fatermékből kioldódó hatóanyag, elpárolgó oldószer, majd a már nem használható fahulladékból felszabaduló vegyület a környezetre veszélyes, a vizeket, a földet, a levegőt szennyező, az embert mérgező lehet.
Az egészségre káros védőszerekkel már korábban is foglalkozott több szerző (1.), de környezetvédelmi szerepükről csak az 1970-es évek elejéről írnak (2.,3.); ma azonban már, világszerte a faanyagvédelem központi feladatának tekintik a környezetvédelmi szempontok érvényesülését (4.,5.,6.,7.,8.). A hazai faanyagvédelem környezetvédelmi veszélyessége elenyésző a növényvédeleméhez, vagy sok ipar ágazatéhoz viszonyítva, de a társadalmi elvárások és a jogszabályok miatt itt is fel kell mérni a teendőket, teljesíteni kell a követelményeket.
2. Tárgyalás
2.1. A jogi szabályozás témakörünkben (a 73/81 MT sz. rendelet 44. és 45. pontján alapuló 9001/82 MÉM sz. közleményeként megjelent „Faanyagvédelmi Szabályzat”) csak annyit említ meg, hogy a faanyagvédelem terén is figyelembe kell venni a környezetvédelmi szempontokat.
A veszélyes hulladékok minősítésével, kezelésével és ártalmatlanításával kapcsolatos teendők jogszabálya (az 56/81 MT sz. rendelet) meghatározza a „veszélyes hulladék” és a „környezetszennyező anyag” fogalmát és közölte a „veszélyes hulladékok jegyzékét” is. Kifejezetten veszélyesnek minősülnek a „faanyagvédőszerek” és az „impregnáló sók” hulladékai a „fakonzerválás” területéről, veszélyesnek az olajokkal, a szerves oldószerekkel átitatott fahulladékok.
A mérgező hatású anyagokkal végzett tevékenységeket szabályozó előírások (a 26/85 MT sz. és a 16/88 SZEM sz. rendelet, valamint a 11.425/89 ÁKJFF sz. tájékoztató) megadták a „méreg” fogalmát és közölték a „mérgező hatású anyagok jegyzékét”. A közismert faanyagvédőszerek ható- és oldóanyagaiként szereplő vegyület-csoportok közül a következők találhatók meg a felsorolásban: arzén-, króm-vegyületek, fluoridok, pentaklór-fenol, szerves oldószerek.
Kiegészítésül meg kell említeni a sok száz vegyület, anyag legfontosabb tulajdonságait és a velük kapcsolatos egészség- és környezetvédelmi ismereteket közlő enciklopédiát, Hommel, J. „Veszélyes anyagok” című sorozatát.
Ezen előírások és szakismeretek alapján kell áttekintenünk teendőinket.
2.2 A kémiai faanyagvédelem céljaira 1978 óta csak hatóságilag megvizsgált és engedélyezett készítményeket szabad forgalmazni és használni.
Az elmúlt két évtizedben 23 márkanevű védőszer kapott engedélyt, közülük az egyértelműen minősítettek többségének hulladéka veszélyesnek számít. A védőszerek hulladékának, a velük szennyezett anyagoknak, a védett, de már nem használható fatermékeknek környezetvédelmi minősítésénél, kezelésénél, majd ártalmatlanításánál nemcsak az engedélyirattal rendelkező és veszélyességi osztályba sorolt védőszerekkel kell számolnunk, hanem azokkal is, amelyeket az említett jogszabályok előtt már használtak és nem voltak minősítve, de a velük „tartósított” fatermék majd a jövőben válik hulladékká. A jövőben tehát a következő jelentősebb vegyület- illetve anyag-csoportok veszélyes hulladékaival fogunk találkozni.
A nehézfémek (a Cu, a Zn, a Cr) vegyületei világszerte számos készítményben szerepelnek régóta, vagy a hatást biztosítva, vagy a hatásosabb elemek (a F, az As, a Cu, a B) kioldhatóságának csökkentése céljából; közülük elsősorban a króm-vegyületeket kell megemlíteni, bár szerepük korlátozódik az utóbbi években. A hazai faanyagvédelem az (9.) 1940-es évektől használ olyan dikromát tartalmú keverékeket, amelyekben fluor-, vagy réz-vegyület van. Engedélyezett ilyen típusú készítmény pl. a MIKOTOX B és a TETOL több változatban. A jövőben tehát még évtizedekig számolnunk kell Cr- és Cu-tartalmú hulladékkal.
Arzén-vegyületeket (és dikromátot) tartalmazó keverékeket világszerte nagy mennyiségben használnak, bár ártalmatlanításuk jelentős probléma (10., 11., 12.). A hazai telítőipar a II. világháború alatt és az azt követő években dolgozott ilyen védőszerek oldatával, ma azonban nincsen arzén-tartalmú engedélyezett készítmény.
Fluor-vegyületek kitűnő hatásosságán és a kioldhatóságot csökkentő dikromáton alapuló készítményeket régóta használnak Európában, a II. világháború óta hazánkban; a nátrium-fluorid és a dinitro-krezol keverékét tartalmazó MIKROZOL-lal pedig sok épületszerkezeti faanyagot kezeltek az elmúlt évtizedekben. Engedélyezett ilyen készítmény a már említett MIKOTOX B és a TETOL U, így még sokáig kell számolnunk F- és Cr-tartalmú hulladékkal, amit csak különleges kazánban szabad elégetni.
A kátrányolajok faanyagvédelmi története több mint másfél évszázados hazánkban (13.). Megbízható, tartós hatása és víztaszító tulajdonsága mellett azonban szennyező, kellemetlen szagú, újabban rákkeltő mivoltát is bizonyították, így törekednek használata korlátozására. Elterjedt használata miatt a jövőben még sokáig nagy mennyiségű fahulladékot kell veszélyesnek minősíteni.
A szerves vegyületek számos készítmény hatóanyagai, vagy ilyenek oldószerei. A hatást biztosító anyagok fontosabb csoportjai: a klórozott szénhidrogének; a nitrát szerves vegyületek (pl. a dinitro-krezol és a dinitro-fenol); a CARBOLINEUM-ok számos változata; a nehézfémeket tartalmazó szerves vegyületek (pl. a fém-naftenátok, a szerves ón-vegyületek); újabb szerves hatóanyagokon alapuló, a növényvédőszerekhez hasonló készítmények. Hely hiányában és a többi csekélyebb jelentősége miatt csak az első és az utolsó csoporttal foglalkozhatom.
A klórozott szénhidrogének közül a széles hatástartományú pentaklór-fenol (PCP) és nátrium-vegyülete (PCP-Na), valamint a jó rovarölő tulajdonságú hexaklór-ciklohexán (HCH) és a diklór-difenil-triklór-etán (DDT) számos készítményben szerepelt világszerte, így környezetvédelmi jelentőségüknek is komoly irodalma van (14., 15., 16.). Az engedélyezett hazai védőszerek közül a legismertebbek voltak egyes XYLAMON és XYLADEKOR változatok. A klórozott szénhidrogének hulladékai kifejezetten veszélyesnek minősülnek, csak különleges kazánban égethetők el, ezért világszerte fokozatosan háttérbe szorulnak; növeli a gondot, hogy szerves oldószerben használatosak, így a velük való munka – különösen házilagos védőkezelés esetén – veszélyes és környezetszennyező lehet.
A szerves hatóanyagok, készítmények újabb csoportjai jelentek meg az elmúlt évtizedben a károsítók elleni védelem terén. A faanyagvédelem számára ezek közül majd azoknak lehet szerepe, melyek tartósan hatásosak, de kevéssé mérgezők és nem szennyezik a környezetet, vagy egyszerűen ártalmatlaníthatók, ilyen azonban ma még kevés van és nincs még elég gyakorlati tapasztalat használatukról. Ebbe a csoportba sorolható az engedélyezett BASILIT M, a BASIMENT tauchgrundierung, az IMPREX B és W, a XYLADEKOR fakonzerváló és favédő lazúrok, a XYLAMON impregnáló alapozók, a XYLAMON tauchlasur. Ezeknél a korszerű készítményeknél is az a hátrány, hogy a hatóanyag többnyire szerves oldószerben oldott, így hulladékuk veszélyesnek minősül.
A szerves oldószerekkel itt most nem foglalkozhatom, meg kell azonban említeni, hogy sok esetben valószínűleg csak az oldószer az oka a készítmény kedvezőtlen besorolásának, ha tehát az már elpárolgott és az oldott anyag nem veszélyes, úgy a védett fatermék és annak hulladéka is ártalmatlannak lenne tekinthető. Hasonló helyzet adódhat a tűzveszélyességi besorolásnál is.
A rövid felsorolás szerint a jövőben is számolni kell veszélyes hulladékokat adó készítmények használatával és veszélyes faanyagvédelmi hulladékok ártalmatlanításának szükségességével, ezért részben a technológia fejlesztésével csökkenteni kell a védőkezeléssel kapcsolatos veszteségeket, részben gazdaságosabb lehetőségeket kell biztosítani az ártalmatlanításra.
2.3. A védőkezelési technológiák általános irányelvei a következőkben foglalhatók össze. A veszélyesnek, mérgező hatásúnak minősített, a környezetet szennyező faanyagvédőszert ép, zárt edényben, berendezésben kell tárolni, olyan körülmények között, hogy azt csak rendeltetésszerűen használhassák. A védőkezelést úgy kell elvégezni, hogy a szer a lehető legkisebb veszteséggel jusson a tárolóból a berendezésbe, onnan a fatermékbe, tehát a folyamatból ne kerüljön ki veszélyes hulladék a környezetbe, talajba, vízbe, levegőbe.
A technikai, a műszaki hibából eredő veszteséget fel kell fogni és vissza kell vinni a berendezésbe. A felhasználhatatlan maradékot, a hulladékot, az üledéket, a szennyezett tárgyakat, a védőszert tartalmazó fahulladékot a veszélyes hulladékokra vonatkozó előírások szerint kell kezelni. A védőkezelés után pihentetni kell a védett faterméket, hogy felülete megszikkadjon, az oldószer elpárologjon, kioldhatóság csökkenéséhez szükséges „fixálódás” megtörténjen; a tároló hely padozata ne engedje át a folyadékot és fedett legyen.
A technológiák főbb csoportjainak környezetvédelmi jellegzetességei a következők.
A legegyszerűbb, a kézműves eljárások (a mázolás, a permetezés-szórás, esetleg a bemártás) elsősorban beépített faszerkezetek „házilagos” kezelésére használatosak. E technológiák hátránya, hogy jelentős védőfolyadék-veszteséggel járnak; a szer a fatermék felületére rakódhat; az oldószer elpárolgása a hely levegőjét veszélyessé teheti; a maradék és a göngyöleg helyes kezelése gondot okozhat. A lehetséges károk azonban csak alkalomszerűek és a hulladék nagysága csak a felhasznált mennyiséghez viszonyítva jelentékeny. Fokozza a veszélyt, hogy a munkát végzők rendszerint nem kiképzettek, nincs védőfelszerelésük, esetleg a használati utasítást sem tartják be. Elsősorban a hagyományos permetezés-szórás kifogásolható környezetvédelmi szempontból.
A védőkezelések másik csoportjába a következő tényezők változatos kombinációi tartoznak:
- a technológiák; a permetezés-szórás (zárt folyadék-körfolyamattal; a bemártás-fürösztés
(gépi anyagmozgatással); a „légritkítás-légköri nyomás” eljárás (egyszerű, esetleg
mozgatható berendezésben);
- a munkakörülmények; ipari munkaműveletek közé sorolva; nagyobb építkezések, felújítások
helyszínén,
- a védőszerek; elsősorban veszélyességi, mérgező hatásuk szerinti besorolásuknak
megfelelően csoportosítva.
Folyamatos munka esetén a hulladék felhalmozódása, a környezet szennyeződése jelentős lehet és rejtve maradhat. A hulladék arányát, mennyiségét nagyon csökkentheti a szakszerűség, a technológiai fegyelem, a jó berendezés. A mérgezés veszélyét nagyon korlátozhatja a munka- és védőeszközök használata és az orvosi ellenőrzés.
A telítési eljárások esetében állandó telephelyen, sok faanyag védőkezelése történik, nagy telítőszer felhasználással, termelékenyen. A hagyományos gépi berendezés, a szabványos technológiák, a kiképzett és gyakorlott munkások, a védőeszközök és munkaruhák használata, a tisztálkodási lehetőségek nagyon mérséklik a környezet és az egészség károsodásának veszélyét. Műszaki, technológiai hiba miatt, a berendezés tisztítása során, az üledék helytelen kezelése következtében azonban nagy, messzi vidékre és hosszú időre kiható környezetszennyezés történhet (17.).
2.4. A veszélyes hulladékok ártalmatlanítása mindig gond volt.
A védőszer maradékát, üledékét, a már semmire sem használható védett faterméket korábban elégették a szabadban, vagy házi tűzhelyekben, esetleg elásták.
Ma az ártalmatlanítás csak a környezet károsodását a lehető legkisebbre csökkentően végzett elégetéssel, vagy végleges tárolás céljára kialakított helyen és biztonságos módon történő elhelyezéssel kell megoldani. A veszélyes védőszer-hulladékok kémiai, biológiai semlegesítése, visszanyerése ma még nem gazdaságos.
Az elégetés irányelvei (a 9001/85 OKTH sz. közlemény alapján) a következőkben foglalhatók össze.
Csak különleges berendezésben szabad elégetni a több, mint 40% klórt, valamint nehézfémeket tartalmazó szerves vegyületeket. Hagyományos kazánban – a tüzelő anyag tökéletes égése esetén – elégethető az olajjal, oldószerrel ( a halogén-tartalmúak kivételével) szennyezett faanyag; oldószerek hulladékai (ismét a halogén-tartalmúak kivételével); a kőolaj-termékek hulladékai, valószínűleg ide sorolandók a telítő olajok üledékei is. Nyílt téren csak a jól és kevés korommal égő anyag tüzelhető el, ha nincs benne klór, fluor, arzén, nehézfém. A védőszereket tartalmazó fahulladékok elégetésével kapcsolatos kísérletek és gyakorlati tapasztalatok szerint (18., 19.) a faanyag hőenergiája jól hasznosítható, de az ártalmatlanítás eredményessége a tűztér hőmérsékletének és a szer összetételének függvénye.
3. Befejezés
Az általános, valóban jelentős környezeti károk és a fokozott társadalmi bizalmatlanság nyomására hozott jogszabályok következtében, valamint az ezekből származó feladatok megoldásához hiányzó feltételek miatt a kémiai faanyagvédelem a veszélyeinél jóval nagyobb probléma előtt áll. A legfontosabb feladatok a következőkben foglalhatók össze.
A környezetvédelem érdekében ki kell meríteni a fizikai védelem lehetőségeit, vagy veszélytelen szert kell választani, ha ez lehetséges. Veszélyes hulladékot eredményező készítményt csak akkor szabad alkalmazni, ha más megoldás nincs és csak olyan mennyiségben és úgy, ami szükséges és kevés veszteséggel jár. Az engedély-okiratban és a termékismertetőben (a szer veszélyességi kategóriáján és méregjelzésén túlmenően) részletesebb tájékoztatást kellene adni a hatóanyagok és oldószerük, valamint a védett fatermék és hulladéka veszélyességével kapcsolatban. Gyakorlati és gazdaságos lehetőségeket kellene biztosítani a faanyagvédelem veszélyes hulladékainak ártalmatlanítására. Az ipari módszerrel kezelt faterméken jelezni kellene majdani hulladékának veszélyességét, ha a szer később nem lenne felismerhető.
Becker, H. (1967): Holzschutz und Hygienefragen (eine Literaturübersicht). Die Chem.-Techn. Ind. 63;323, 360.
Willeitner, H. (1973); Die beurteilung von Holzschutzmassnahmen unter dem Gisichtspunkt der Umweltbelastung.
Holz als Roh- u. Werkstoff. 31;137-140.
Gyarmati B. (1974): A faanyagvédelem és a környezetvédelem.
Mikológiai Közlemények. 1974 évi 1-2 sz. 35-39.
Tscholl, H.P., Walchli, O. (1978): Umweltbelastung durch chemischen Holzschutz. Holz-Zentralblatt. 18:286-288.
Willeitner, H. (1980): Mödlichkeiten und Grenzen des chemischen Holzschutzes. Holz a. Roh- u. Werkstoff. 38:265-268.
---- (1988): Merkblatt über Schutzvorkehrungen beim Impragnieren. Holz-Zentralblatt.
Nr. 148 ; 2307-2308.
EMPA, LIGNUM (1988): Richtlinie, Umgang mit Holzschutzmitteln und Gebinden.
St. Gallen, Zürich.
Erentreich, W. (1991): Die Chrom-Ara im Holzschutz neigt sich dem ende zu. Holz-Zentralblatt. Nr. 5:60-61.
Arsenault, R.D. (1975): CCA-treated wood foundations – a study of performance, effectiveness, durability and environmental considerations. Proc. AWPA 71:126-148.
Dobbs, A.J., Grant, C. (1978): The volation of arsenic on burning copper-chrome-arsenic (CCA) treated wood.
Holzforschung. 32:32-35.
Bringezu, S. (1990): Arsen im Holzschutz. I., II. Holz als Roh- u. Werkstoff. 48:169-172; 237-243.